2010. május 15., szombat

XXIX. - Vége

Sziasztok!

Egy kis zeneajánlás a csatához: (A vége már nagyon rossz minőség, de amúgy is az eleje a legszebb!:) )



--------------------------------------------------------

The szemszöge:


Képtelen voltam elaludni. Pedig hidd el: próbáltam. Reménykedtem abban, ha aludni tudok, akkor nem gondolok Ray-re és a másnapi csatára. Ide-oda forgolódtam az ágyban és folyamatosan járt az agyam. A torkomban egy hatalmas gombóc keletkezett, mikor az elmúlt órák eseményére gondoltam. Miért nem maradt ott ünnepelni velem Raymond? Miért nem örült a győzelmemnek? Miért kellett lelépnie?

A párnát a fejemre húztam, és azt kívántam bárcsak eltűnnék a színről. Bárcsak meghalnék most, és nem kellene részt vennem azon az értelmetlen eseményen, amit egyesek harcnak hívnak. Hoppá! Felpattantam az ágyból, és föl-alá mászkáltam a szobámban. Mi van akkor, ha holnap meghalok? Mármint úgy igazából? Nem tudom, hogy megsiratnának-e… elvégre kinek hiányozna egy szörnyeteg? Gondolom a családomnak, Naominak és Michaelnek, és… ennyi. Raymond biztos könnyen túltenné magát a halálomon. Úgyis csak egy eszköz vagyok számára, és jobb lenne neki, ha nem léteznék. Elvégre az, ami vagyok csak egy véletlen műve.

Nem. Ráztam meg a fejem. Csak nem kívánja azt, hogy meghaljak. Nem kívánhatja azt. Nincs hozzá joga!

Ismét megpróbálkoztam az alvással, de nem ment. Mikor ezt beláttam igyekeztem relaxálni, és elfogadni azt, ami vagyok, azt, amin nem tudok megváltoztatni.

Reggel halk kopogásra ébredtem. Úgy látszik mégis csak sikerült elbóbiskolnom egy kicsit –úgy öt erejéig.

- Raymond! – nyögtem, mikor megláttam az ajtóban azt a személyt, akit mindennél jobban látni akartam, mégis azt kívántam bárcsak eltűnne a szemem elől.

- Nem akarok zavarni, de lassan készülődnöd kellene. – Képtelen voltam levenni a szemem a karjáról, amiben egy fém dobozt tartott. Majd rájöttem, a keze remeg.

- Valami baj van? – kérdeztem meg, miután nagy nehezen sikerült az arcára emelnem a tekintetemet. Kérdés nélkül átfurakodta magát rajtam, és a konyhaasztalra dobta a dobozt.

- Igyad meg azt, ami benne van. Néhány perc múlva visszajövök, csak most nem tudok itt… - Eltűnt még mielőtt befejezte volna. Óvatosan kinyitottam a fém dobozt, amiben egy paradicsomlét reklámozó üveg volt. De az íze sokkal finomabb volt a paradicsomlénél. Vér volt. Nem állati vér, hanem emberé. Zamatos volt, és végre úgy éreztem magam, mint aki jól lakott. Elégedetten töröltem meg a számat, magamba juttatva az „ital” utolsó cseppjét is. Raymond pontban ezután a művelet után kopogtatott ismét.

Ijedten vettem észre magam a tükörben. Arcom ragyogott, viszont a hajam úgy nézett ki, mint egy szénakazal. Nem túlzok. Még mindig a hideg rázott ki a színétől. Miért pont szőke lettem?

- Bocs, csak nehezen tudom kontrollálni magam emberi vér láttán. – szabadkozott Ray. Bólintottam egyet, és bevonultam a szobámba készülődni. Raymond volt szíves, és a konyhában várakozott.

A szekrényem előtt álltam és a ruháimat néztem. Ugyan mégis mit lenne illő viselni egy csata során? Végül a fekete Adidas melegítőm mellett döntöttem.

Aleid és a többiek a házuk előtt várakoztak. Nagyot nyeltem. Azt hiszem egy kicsit alul öltöztem. Mindenki farmerben van, és csak én virítok egyedül melegítőben, mintha kondiba mennék.

- Felkészültél? – szorította meg Isabella a kezemet. Csak bólintani volt erőm, hisz hazudni nem tudtam. Nem készültem fel. Még a gondolattól is kiráz a hideg, hogy harcba vonuljak bármilyen muníció nélkül. Értek ezalatt egy atombombát. Apropó. Egy atombomba fog a vámpíron? Bármennyire is érdekelt a téma, nem gondoltam, hogy illő lenne feltenni a kérdést.

Szótlanul mentünk el a „megbeszélt” helyre. Egy tisztás volt, ami tele volt latyakkal. A hó már javában olvad, és ez nem segít rajtam.

A Thirad már várt minket. Meglepődtem, hogy mennyien vannak. Óvatosan hátrapillantottam – nem mintha látta volna bárki is Raymondon kívül ezt a mozdulatomat, hisz már láthatatlanná váltam a háznál-, s meglestem mennyire vannak fölényben. Ismét csak meghökkentem. Több vámpír volt a „bandában”, mint azt gondoltam. Nagyot nyeltem, és keresztet vetettem. Nem tudom, hogy Isten mennyire kegyelmez meg a vámpíroknak, de reménykedtem, hogy velem kivételt tesz, és nem fogok a pokolra jutni. Elvégre jó kislány voltam, sosem loptam azon a piros bugyin kívül semmit sem, és akkor is csak 13 éves voltam!

Lehunytam a szememet, és azt fontolgattam, eltűnök onnan. Úgysem lát senki sem, és ugyan mit számítana egy vámpírral több vagy kevesebb?

Egy kezet éreztem a tenyerembe fonódni. Nem kellett felnéznem, hogy tudjam Raymond az.

- Sajnálom! – tátogta mielőtt magához húzott és megölelt. Egészen eddig észre sem vettem, hogy remegek. Belekapaszkodtam izmos vállába és átkoztam magam, amiért segítettem neki aznap éjjel. Ott kellett volna hagynom a bokrok között, hagyni, hogy… nem. Nem tudtam volna megtenni, és ha újból csinálhatnám, akkor sem tenném máshogy. Belenéztem a szemébe és láttam a leírhatatlan félelmet. Hiába akartam, nem tudtam azt mondani, hogy minden rendben lesz, hisz nem hittem benne. Sohasem lesz már rendben semmi sem.

Oldalra fordítottam a fejemet, ahol Stefan, Marlon és Cosmina találkozott a másik három vezérrel. Pontosan felidéztem magamban, amit Raymond mondott nekem róluk.

- Dragan egy szörnyeteg. Kegyetlen és egy szempillantás alatt képes megölni bárkit. Az ereje passzív, mégis… szörnyű. Ki tudja védeni a pszichikai támadásokat. Heather, Cosmina testvére, szintén láthatatlanná tud válni. Bartel képességét pedig már tapasztalhattad.

Mindenki pattanásig feszült volt, és felkészült a harcra. Egyedül én akartam visszabújni Ray karjai közé, és biztonságban érezni magamat.

Stefanék visszatértek a helyükre és kezdetét vette a harc. Mindenki megindult előre, egyedül én maradtam a helyemen. Pár lépést hátráltam, és egy fának ütköztem. Nem. Én erre nem vagyok képes. Mégis mi a fenét gondoltam? Nem nekem való ez a háborúsdi.

Összerezzentem, mikor találkozott a tekintetem Raymond megkönnyebbült tekintetével. Aztán ez a megkönnyebbült tekintet átment gyilkos tekintetbe, és letépte a fejét egy gyanútlan vámpírnak. A gyomrom görcsbe állt, és azt hittem kidobom a taccsot. De még mielőtt ezt megtehettem volna egy kéz tapadt a nyakamra. Sikítani akartam, de nem jött ki hang a tokomon. Gyorsan kellett cselekednem, ha nem akartam úgy végezni, mint Raymond áldozata. Kifordultam a szorításából, és szembe találtam magam Heatherrel. Egy másodperc töredékéig farkasszemet néztünk, majd elkezdtünk kergetőzni az erdőben. Na jó, én futottam, ő üldözött, elvégre nem vagyok kész harcolni. Pusztán szerencse volt, hogy sikerült legyőznöm Bastiaant.

Valahogy ismét a réten kötöttem ki, és elkapott. Ledöntött a földre és gúnyosan vigyorogva tartott fogva. Kezét felemelte, hogy lendületet vegyen az ütéséhez vagy éppen a hosszú karmai belém vájásához, de elvétette. Illetve közel sem vétette el, csak valaki közénk ugrott. Raymond volt az. A fél vállát levitte a körmeivel, és Ray szinte félholtan esett össze. Behunytam a szemem, lezártam az utat a könnyeimnek és hagytam, hogy elöntsön a düh. Legurítottam magamról Rayt, és Heathernek estem. Nem voltam beszámítható, nem tudtam mit csinálok, csak csináltam. Mikor a testéből nem maradt más, néhány cafat húson kívül, a kezem megállt, és az egész testem megdermedt. Mit tettem? Elrugaszkodtam a földtől, és hátráltam a tettem színhelyétől. Azonban valamiben megbotlottam. Raymond volt az a valami, pontosabban valaki.

Az oldalához másztam, és hallgattam az egyeletlen lélegzetét. Jó, tehát még él. Kifújtam a levegőt, és elbőgtem magam. Nem tudtam mit tegyek. Sosem mondták, hogy mit kezdjek egy olyan emberrel –vámpírral-, akinek kiszakították a fél vállát! Próbáltam bekötözni a pulcsimmal, elállítani a vérzést, de mindhiába. Szerencsére a vére nem kavarta fel a már amúgy is gyengélkedő gyomromat, hisz a vámpírvérnek nincs illata, és íze sem.

Kétségbeesésemben megragadtam a pólóját, és rángatni kezdtem.

- Ébredj fel Ray, és mondd meg mit csináljak! Mit kell tennem? Ugye nem fogsz meghalni? Nem szabad meghalnod! Nem halhatsz meg, érted? – Nem vettem a fáradtságot, hogy letöröljem az arcomról a könnyeimet, tudtam: mindhiába. A kezem vérben ázott, csakúgy, mint a pulcsim, Raymond vállán.

- Nem hagyhatsz itt! Nem teheted! – beszéltem tovább. – Raymond, én… a rohadt életbe is, szeretlek! El… elfogadom azt, ami vagyok, ha nem halsz meg. Nem érdekel, hogy mi vagyok, csak veled… veled akarok lenni! – A mellkasára borultam, és úgy zokogtam. A lélegzése lassult, és tudtam, hogy ez semmi jót nem jelent. Felkaptam a fejem, mikor meghallottam Cosmina hangját. Ő az egyetlen, aki tud segíteni. Már csak azt kell kitalálnom, hogyan tudnám láthatóvá varázsolni Raymondot.

El kell fogadnom azt, ami vagyok, máskülönben nem sikerülhet. Mélyeket lélegeztem, és Ray kezét markolásztam. Éreztem magamban az erőt, és a kétségbeesést. Az utóbbit igyekeztem elnyomni. Éreztem, ahogy a fejem búbjától egészen a talpamig valami megmagyarázhatatlan erő vonul végig a testemen. Tervem sikerülni látszott, hisz Cosmina Ray nevét kiabálta, és utat tört magának felénk.

- Segíts! – kértem elhaló hangon.

- El fog tartani pár percig. Fedezz minket. – Úgy tettem, ahogy kérte. Néhány zombit sikerült kiiktatnom, bármennyire is undorodtam a feladattól. Elvégre muszáj volt megtennem. Ray-ért.

Nem tudom mennyi ideig állhattam ott várva a következő áldozatomra, mikor észrevettem, hogy egy kisebb sereg gyülekezik mögöttem. Megkönnyebbülten tudatosult bennem, hogy Stefanék azok. Raymondért aggódtak, a trónörökösért.

A rét kisebb-nagyobb lánghalmokkal volt tele, s egy messzi sarokban idegen vámpírok álltak, akiket körülvettek az ismerős arcok. Feltehetőleg hadifoglyok.

A rekedt köhécselésre felkaptam a fejem. Bármikor felismerném ezt a hangot. Átverekedtem magam a kisebb tömegen, hogy a „vőlegényemhez” jussak. Mellé térdeltem, és a kezét markolásztam. A válla olyan volt, mint újkorában, egy-két karcolással megspékelve. Nagyot sóhajtottam, mikor kinyitotta a szemét. Vállamba töröltem a könnyeimet, mert nem akartam elszakítani a kezeimet az övétől. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkát, mikor meglátott. A szemei is megkönnyebbültek, ahogy rám néztek. Mintha azt üzennék: de jó, nem esett bajod. Akaratlanul is felnevettem. Értem aggódott, miközben a halálán volt?

- Thea… - hörögte, de én az ujjamat a szája elé raktam.

- Csss, ne erőltesd a beszédet. –motyogtam, pedig legszívesebben a torkának estem volna, mintegy erőszakos módszerrel követelve, hogy azonnal mondja el, mit érez irántam. De még mielőtt bármit is tehettem vagy mondhattam volna, egy furcsa érzés kerített hatalmába. A testem megfeszült, felkészülve a parancs véghezvitelére. Mert csakugyan így volt: Raymond rám erőltette az akaratát. Ötletem sem volt, hogy mit akarhat tőlem, de hagytam, hogy a testem cselekedjen, nem ellenkeztem. Meglepődve vettem tudomásul, hogy nem távolodok Ray-től, hanem egyenest közelítek felé. Mosolyognom kellett, mikor az ajkam az ajkához ért, hisz ki tudna ellenállni ennek a kényszerített utasításnak?

- Szeretlek. – lehelte, s éreztem, hogy többé már nem parancsol a testemnek. Ennek ellenére nem mozdultam egy tapodtat sem, de úgy hiszem, ezt ő sem akarta…

VÉGE


---------------------------------------------------

Sziasztok! -ismét

Mint láthatjátok, végére értem a történetnek.
Szerettem írni, de a vége felé már nem volt időm rá. :(
Remélem nem érzitek összecsapottnak, én megtettem minden tőlem telhetőt.
Köszönöm az összes rendszeres-rendszertelen:) olvasómnak, hogy olvasott, vagy esetleg kommentelt.
Több, mint 20000 látogatója volt az oldalnak! Köszönöm Nektek! (L)

Az írást nem hagyom abba, követhettek másik blog(kon) ;)

Még egyszer köszönöm, hogy olvastatok!
Rita07


2010. május 7., péntek

XXVIII.

Sziasztok!

Ahj, tényleg annyira bocsi, amiért csak most hoztam! Sajnálom! Magyarázat gyanánt annyit szeretnék mondani, hogy az utóbbi időben mindig totál hulla voltam.
A következőt őszintén nem tudom, mikor fogom hozni, hisz nemsokára itt a vizsgaidőszak.

Jó olvasást!
Rita07
-----------------------------------------------------------

Raymond szemszöge:

A megbeszélt helyen vártam Theát. Késett. Már-már azt hittem, hogy nem fog eljönni. Amit persze meg is értettem volna. Inkább a halál, mintsem, hogy boszorkányok és zombik ellen harcoljon. Nem rovom fel neki, amiért ennyit vacillál, de ha nem fogadja el saját magát, azt amivé lett –amivé tettem-, akkor valóban ő lesz az első, aki meg fog halni.

Felkaptam a fejem, mikor csoszogást hallottam. Thea állt nem messze tőlem, és szomorúan nézett le rám. Legszívesebben újból felaprítottam volna egy fát a puszta kezemmel, de nem tettem. Miért nem tudtam visszafogni magam? Miért kellett őt megjelölnöm?

- Taníts mester. – nevetett fel zavarában Thea. Észre sem vettem, hogy a csönd már jó pár perce közénk állt. Nem kértem bocsánatot a szótlanságom miatt, hanem mérgesen ráripakodtam.

- Késtél. – Bármennyire is szerettem volna – mert tényleg minél jobban vágytam rá -, mégsem öleltem magamhoz, mintegy bocsánatot kérve –ismét- a tettemért. A rideg szörnyeteget kellett játszanom, elvégre nem lenne okos dolog, ha még jobban belém szeretne. A harc után Stefan feloldja a köztünk lévő köteléket, és szabad utat kap. Nem akadályozhatom ebben.

- Bocsánat. – Arca megnyúlt, és szemeiben még több szomorúság ült. Nem bírtam nézni a szenvedését, ezért muszáj volt elfordítanom a fejem.

- Kezdjük az alapokkal. Az érzelmeidet tudod kontrollálni? – Egy bizonytalan azt hiszem volt a válasza. – Ha a csatamezőn is ilyen meggyőző leszel, össze fogja csinálni magát a Thirád. Tudom, hogy nehéz, de össze kell szedned magad. Kordában kell tartanod az érzelmeidet, és az akaratoddal kell láthatatlanná válnod, nem pedig a véletlennek köszönhetően. Először is ezt fogjuk gyakorolni.

Még három óra kő kemény mentális edzés után sem sikerült neki. – Nem megy! – kiáltott rám, mikor századszorra is kimondtam a parancsszót: csináld! Leültem egy farönkre, és gondolkozni kezdtem. Hogy hozhatnám ki belőle a képességét? Néztem őt, amint egy fának dől, és úgy liheg, mintha most futotta volna le a maratont. Aztán hirtelen beugrott valami. Felálltam, és amilyen gyorsan csak tudtam, felé futottam. Riadt szemei kétségbeesetten lesték a mozdulatomat, de végül elértem, amit akartam. Annak ellenére, hogy a reflexeit otthon hagyta, a tervem bevált. Láthatatlanná vált. Elégedetten mosolyogtam.

- Sikerült! Ray, sikerült! – lelkendezett. – De… mégis, hogy tudok visszaváltozni? – esett azonnal kétségbe. Erősen koncentráltam, hogy én is láthatatlan legyek, ezáltal láthassam őt. Mélyet lélegeztem, mikor tudatosult a köztünk lévő távolság hiánya. Szorosan a fának préseltem, olyannyira, hogy mozdulni is képtelen volt. Erőszakot kellett tennem magamon, hogy ne simogassam meg az arcát, és ne csókoljam meg. Mérgesen hátráltam, egészen addig, míg úgy éreztem kellő távolságban vagyok tőle.

- Fókuszálj. Gondolj erősen arra, hogy láthatóvá akarsz válni. Zárd ki a zavaró tényezőket, és csináld. – A kezem ökölbe szorult, és azt kívántam, bár le tudnám valamin vezetni a dühömet. Gondolataimból Thea ujjongása térített vissza a jelenbe.

- Sikerült! – mosolygott elégedetten. Én is elmosolyodtam az öröme láttán. Nem nagyon láttam még örülni bárminek is. Elvégre minek örült volna? Egy szörnyeteggé vált. Ismét elöntött a düh, és komor arccal utasítottam, hogy gyakorolja tovább. Láttam rajta, hogy rosszul esett neki, és ki tudja? Lehet meg is sértődött, de nem számított. Nem szabadott számítania.

Elérkezett a végső vizsga, amikor is néhányan – többnyire a családból- felmérik Thea képességeit. Már csak napok kérdése, és sor kerül a Thirad elleni harcra. Reméltem, hogy Thea nem fog jól teljesíteni, és emiatt sikerül Stefant lebeszélnem arról a tervéről, hogy bevesse, mint egy titkos fegyvert.

Bastiaan önként vállalta, hogy leteszteli őt. Cosmina, Alexander, Aleid, Isabella, Jacquelin, Vanessa, Samuel, Marlon, Stefan, Alexander, és még néhány vámpír állta őket körbe.

A gyomrom görcsbe rándult, mikor meghallottam Stefan unszolását, hogy kezdjék már el. Féltem, hogy Bastiaan túl komolyan veszi, túl messzire megy.

Bármennyire is próbáltam tagadni, az elmúlt napok alatt közelebb kerültem Theához. Nem tudtam mindig tettetni a rideg, és kegyetlen edzőt, mert kezdtem úgy érezni, ahogy ő irántam. Ilyenkor általában a harci kiképzés közben tovább fogtam meg a kezét, megsimítottam a hátát, karját, mikor nem is kellett volna, majd miután belém csapott a felismerés, visszavettem a rideg, és kőszívű ember látszatát. Mégis, hogy fogok így nyugodt, és kimért maradni az ütközet során?

Thea kezdetleges magabiztossága elillant, mikor belenézett Bastiaan szemébe, és felismerte a gonoszságot. Köröztek egy darabig, majd mikor Bastiaan rászánta magát, hogy közelebb menjen hozzá, Cosmina támadt helyette, hátulról. Thea azonnal a földre került, és kitört a káosz. Már elrugaszkodtam volna, hogy segítsek neki, de Marlon lefogott.

- Ezt neki kell elintéznie. Egyedül. – Rideg hangja cseppet sem segített. Féltem, hogy Theának komoly baja esik. Bastiaan mérgesen méregette Cosminát, majd cselekedett. Ő is rájuk ugrott, és tűz égett a szemben. Cosmina sziszegve állt félre, mikor megérezte Bastiaan érintésének forróságát.

Mindezalatt találkozott a tekintetem Thea segélykérő pillantásával, és annak ellenére, hogy szívesen segítettem volna neki, a fejemet ráztam.

Aztán valami megváltozott. Thea lecsukta a szemét, és próbált koncentrálni. Terve sikerült: láthatatlanná vált. Sikerült a Bastiaan alól kikecmeregnie, és a maga javára állítani a mérkőzést. Nem tudtam láthatatlanná válni, bármennyire is akartam, ezáltal nem láthattam Thea mozdulatait, csak a végeredményt: Bastiaan a földre került.

Isabelláék ujjongtak, és csak páran maradtak komorak. Vanessa, Cosmina, Marlon, Alexander, Bastiaan és én.

Nem bírtam a helyszínen maradni a gyengeségem láttán. Hány évig éltem ezzel a képességemmel, és most csődöt mond? Pont most? Mérges voltam magamra. Hogy történhetett ez meg?

Lépteket hallottam magam mögül, de próbáltam kizárni őket.

- Raymond! – Egy kar ragadta meg a kezemet. Cosmina volt az.

- Nem kellett volna rátámadnod! – rivalltam rá.

- Ó, igazad van. A Thiradtól is fari play küzdelmre kell számítanunk.

- Hagyj magamra! – Dühített, hogy igaza van, de mégis a legfőbb problémám a gyöngeségem. Csalódtam magamban, és az erőmben. – Egyedül akarok lenni.

A kívánságom teljesült, egészen estig, mikor hazakecmeregtem. Aleid azonnal a karjaiba zárt.

- Aggódtam érted! – Két puszit nyomott az arcomra, de nem tudtam rámosolyogni. Még mindig emésztett a düh. – Nem gratuláltál Theának, és ez szemmel láthatóan rosszul esett neki.

- Lefekszem aludni. Jó éjt! – Felsiettem a szobámba, ahol ismét magányba, és az önsajnálatomba burkolóztam.


2010. április 19., hétfő

XXVII.

Sziasztok!

Először is egy hatalmas nagy bocsánatkéréssel tartozom, amiért eddig ültem rajta. (Bár még így sem érzem 100%osnak, de remélem azért elnyeri a tetszéseteket!)
Azonban úgy gondolom, hogy már csak pár rész van hátra...

Jó olvasást!
Rita07
-------------------------------------------------------------------

Az ébresztőóra kibírhatatlan csörgésre keltem. Hétfő volt. Gyűlölöm a hétfőket. Mindennek tetejébe a fejem is szét akart robbanni. Egy gombóc gyűlt össze a torkomban, mikor a tegnapi telefonbeszélgetésre gondoltam Daniel-el. A párnába temettem az arcomat, és könnyek nélkül sírtam. Egy szörnyeteg vagyok!

És, ha már a szörnyetegekről van szó… megígértem Isabelláéknak, hogy elmegyek hozzájuk. A gyomrom görcsbe állt. Nem akartam Raymond szemébe nézni. Hogy is tudnék azok után, hogy tudom, szeretem, pedig nem volna szabad? Miért kellett nekem belezúgnom? Miért kell elszúrnom az amúgy is felforgatott életemet?

Az egyetemre menet az utca másik felét pásztáztam, ahol normális diákok szenvedő arccal, kávéval a kezükben ballagnak az iskola felé. Mindennek ellenére irigyeltem őket. Ők meg fognak öregedni. Mindemellett normális élettapasztalatuk lesz. Én meg mire fogok emlékezni 40 év múlva? A diplomaosztómra? Nem. A házasságomra? Kétlem. Egy harcra a Thirad ellen? Minden bizonnyal. Szánalmas, hogy huszonéves koromban nem az kell, hogy izgasson, hogy ki lesz az új pasim, melyik ruhámba menjek egy bulira, le tudom-e rakni sikeresen a vizsgáimat, lesz-e állásom, hanem egy harc vámpírok, boszorkák és zombik ellen. Mint valami rossz horror film. Ahogy a jó öreg Shakespeare mondta, színház az egész élet. És mi van akkor, ha én nem akarok színész lenni? Nem akarok jelmezt viselni, hanem csak egy néző szeretnék lenni? ... Nincs választásom, és ez nagyon nem fair!

Naomi és Michael nem értették mi van velem. Nem értették miért vágok olyan képet, mint, aki rosszul van. Pedig rosszul voltam magamtól, az életemtől, és nem utolsó sorban attól a sok embertől, akik körülöttem mozogtak. Éhes voltam, és komolyan azt hittem, nem élem túl a délelőttöt. De mégis inkább az egyetemen maradtam, minthogy elmenjek az erdőbe, és vadásszak, és netalántán egy másik vámpírral fussak össze.

De nem bírtam sokáig. Pontban délben kirohantam az iskolából, és az erdőbe siettem. Mindegy volt, hogy mit találok, csak legyen valami… Még jó, hogy nem voltam vegetáriánus a normális életemben.

Épp végeztem az ebédemmel, mikor meghallottam valaki lépteit. Tudtam, hogy nem ember, ahhoz túl gyorsan mozog. A zaj felé fókuszáltam és mikor megláttam ki az, hátrahőköltem. Zavartan megtöröltem a szájamat, és reméltem, hogy nem úgy nézek ki, mint egy 1 éves evés után.

- Ó, Thea… - hökkent meg Ray. – Nem tudtam, hogy te vagy az. – mindketten tisztában voltunk azzal, hogy ez hazugság. A lelkem mélyén tudtam, hogy ő közeleg, de nem akartam, hogy valóra váljon ez a feltevésem.

- Hello Raymond! – nyeltem egy hatalmasat. A gyomrom görcsben állt, és átkoztam magam, amiért nem tudtam normálisan enni. Biztos voltam benne, hogy véres lett a ruhám. Idegesen beletúrtam a hajamba.

- Ho-Hogy vagy? – kínos volt a helyzet. Jó pár napja nem láttuk egymást, és akkor sem szépen váltunk el. Lesütöttem a szememet, nem akartam, hogy lássa, mindannak ellenére, ahogy viselkedtem vele, és amit az eszem diktál, hogy haragudjak rá, örülök, hogy látom.

- Jól. – hazudtam. A következő pillanatban olyan történt, amire egyáltalán nem számítottam. Mégis a kitűnő reflexeimnek köszönhetően sikerült kitérnem előle. Nem értettem, mi a fenének támadott meg. Ennek a gondolatomnak hangot is adtam egy kicsit hisztérikusabb hangnemben.

- Csak kíváncsi voltam, hogy mennyire vagy tisztában a képességeiddel. Thea. Gyakorolnunk kell. – mintha egy tőrt döfött volna a már nem létező szívembe. Miért hittem azt, hogy megváltozik a véleménye rólam az elmúlt néhány napban? De nem, ő még mindig csak egy eszközként tekint rám. Elfordultam, hogy ne lássa, ahogy a könnyeimet törölgetem. Szánalmasnak éreztem magam, az érzéseim miatt. Mikor visszafordultam, Ray a zsebébe dugta a telefonját. Észre sem vettem, hogy beszélt valakivel… nem kétséges: én leszek az első, aki meghal a csatában. Még azt sem tudom észrevenni, hogy valaki az orrom előtt telefonál, hát hogy legyek képes megküzdeni egy horda szörnyeteggel?

- Thea, mennünk kell. Gyűlés van. – Fogalmam sem volt, hogy mit jelent ez a szó vámpír értelemben. De hamarosan megkaptam a választ. Stefan trónja elé csődült mindenki. Raymond kelletlenül ráncigált fel a pódiumra, ami Stefan mellett tornyosult. Hát persze! Raymond a trónörökös! Legszívesebben a homlokomat csapkodtam volna a falhoz, de az túl hülyén jött volna le, elvégre én vagyok a trónörökös jelöltje. Keservesen mosolyogtam a szemben lévő nem kevesebb, mint 30 vámpírra, de ők nem rám figyeltek. Hála’. Óvatosan lestem Marlonra, aki a pulpitus másik végén állt. Ő nem feszengett úgy, mint én… és, ha már itt tartunk, Raymond sem. Büszkén, emelt fővel állt mellettem. Ettől még inkább szánalmasnak éreztem magam.

- Társaim! – harsogta Stefan, és az egész teremre csönd telepedett. – A harc, amit vártunk nemsokára elérkezik. – Vártunk? Én ugyan nem vártam! Akartam tiltakozni, de Ray tekintetétől elnémultam. – Dragan, Heather és Bartel pár hét múlva beteszik a lábukat a területünkre. Tudjátok, hogy ez mit jelent. Mindenkitől a legaktívabb felkészültséget várom, valamint a teljes odaadást! A harcig használjatok ki minden időt a gyakorlásra! Erősítsétek, fejlesszétek a képességeteket!

- Már, akinek van. – kuncogta Bastiaan, és jelentőségteljesen Jacquelin-ra nézett. Ezután az események felgyorsultak. Jacquelin Bastiaanra ugrott, és harcolni kezdtek egymással. Stefan tudott csak rendet tenni, de még azután is gyilkos pillantásokat váltottak egymással. Miután a király visszaült a trónjára, beszélt a taktikáról, és a lehetőségekről. Csak egy valami maradt meg mindebből. Mégpedig az, hogy én nem akarok harcolni senki ellen sem! Miután vége lett a gyűlésnek, odasomfordáltam Stefanhoz, és kértem, hogy had beszéljek vele négyszemközt. A vámpírok többsége zúgolódni kezdett, amiért ki kell vonulnia a teremből, de Raymond nem tágított. Jogának érezte, hogy velem maradjon Stefannal szemben.

- Mondhatod, nem hallanak minket. – tette össze a két tenyerét.

- Izé… lelkesítő beszéd volt. – nevettem fel zavaromban. – De… nekem iskolába is kell járnom, és azt semmi pénzért sem fogom feladni. Az az egyetlen kapcsolatom, amitől még némileg normális embernek érzem magamat. És nem érdekel, hogy, ha én leszek az első, aki odalesz a harcban – hazudtam-, de nem fogom ezt feladni.

- Miért nem fogadod el azt, ami vagy? – kérdezte némi gondolkodás után Stefan. Raymond szorongva állt mellettem.

- Mert nem tudom! –kiáltottam- Ez nem én vagyok! Ez csak egy helyzet, amibe bele lettem kényszerítve!

- Már vagy ezerszer bocsánatot kértem. – jegyezte meg kimérten Ray.

- Tudom. – sóhajtottam egy nagyot, és folytattam a mondatomat. – De… adj időt, még meg kell szoknom!

- Thea! – dörmögte Stefan, amitől nagyon megijedtem. – Idő az, ami nincs. Hamar itt lesz a harc, és, ha te nem fogadod el azt, ami vagy, valóban te leszel az, aki legelőször fog meghalni. Esetleg túsznak befognak, vagy megkínoznak, hogy átállj hozzájuk. És nem utolsó sorban… Raymondnak is bántódása esne. – gonoszul elmosolyodott, mintha tudná, hogy ezzel megfogna.

- Raymondnak? – a hangom alig volt több egy cincogásnál.

- Egy vámpírnak a megjelölés előtt meg kell bizonyosodnia arról, hogy a jelöltje képes-e feldolgozni azt, amivé válni fog. Ha nem, és ezáltal beigazolódik a gyanú, hogy rosszul döntött, meg kell kínozni. Ez a törvény.

- Ez egy ostoba törvény! – csattantam fel. Ray megragadta a karomat, és maga mellé szorított, hogy ne csináljak semmi ostobaságot.

- Nem kivételezhetek senkivel sem. Még a trónörökössel sem. És a törvény nem ostoba! Ezáltal akadályozzuk meg azt, hogy a kontrollálatlan vámpírok bárkit megjelölhessenek. – Raymond szorítása erősödött a karomon. – Ez egy okos szabály.

- Thea, ideje mennünk. – krákogta fogva tartóm, és kifelé ráncigált. Mérgesen bámultam Stefanra, akinek a szemei nevettek rajtam.

- És ne feledjétek az egyezségünket! Ha nem harcolsz Thea, annak csúnya vége lehet! – kiáltotta utánunk. Azt hittem menten felrobbanok. Egy újabb teher, amit rám rótt a Sors. Kiszabadítottam magam Ray szorításából, és hazarohantam. Nem érdekelt mennyire tűnök gyerekesnek, de akartam még egy nap haladékot legalább. Muszáj elfogadnom azt, akivé váltam, mégha nincs is ínyemre. De olyan nehéz elengednem a régi életemet!



2010. március 26., péntek

Díjak

Sziasztok!

Nagyon szépen köszönöm a díjakat! Igazán jól esik, hogy gondoltok rám!

Íme az első:1. Megköszönöd, akitől kaptad, és belinkeled
2. Elküldöd azoknak, akik szerinted megérdemlik (max 10 ember).
3. Értesíted őket az ajándékról =)
4. Leírod, miért szeretsz másoknak írni.5. Pár mondatban bemutatkozol a nagyvilágnak =)

1: Nagyon szépen köszönöm
Liella-nak : http://anduril-anyugatlangja.blogspot.com/
és Hullócsillag-nak: http://www.hullocsillag-alterego.blogspot.com/ !:)

2:
Mivel már a többség megkapta ezt a díjat, nem fogok konkrét neveket/linkeket beírni. Ehelyett küldeném mindazoknak, akik erőt, bátorságot, kedvet kaptak ahhoz, hogy kezükbe vegyék a billentyűzetet és közkincsé tegyék az írásaikat! Nekik küldeném!:)

3:
Akinek inge, vegye magára!:)

4:
Hogy miért szeretek másoknak írni? Túl nagy a fantáziám, és fantasztikus érzés, mikor kézzel foghatóvá tudjuk varázsolni azt, amit gondolunk. Ezért mondhatni önző szándék vezérel, mikor "papírra" vetem a gondolataimat... :) De természetesen hihetetlen jó érzés ezt másokkal is megosztani! Főleg, mikor látom a reakciótokat, hogy tetszik az, amit csinálok, na, annál nem is akarhat többet egy író(palánta).:)

5:
Pár mondatban magamról, lássuk csak... 20 éves leszek júliusban. (De rossz ezt leírni ^^' ) Szeretek nevetni, mert úgy gondolom humorral lehet igazán túlélni ezt a világot, amiben élünk. Viszont nagyon hangulatember vagyok, amit sajnálok. Túlságosan is sokat hallgatok az érzelmeimre, ezért gyakran veszekedek a körülöttem állókkal. (Bevallom, szeretek vitatkozni :D ) Kívülállók jó embernek tartanak, és mondják, hogy ez sugárzik rólam. Hát legyen... :) Bár rengeteg rossz tulajdonságom van: makacsság, ingerlékenység, türelmetlenség, stb... De összességében sosem unatkozik az, aki a társaságomat élvezi. Valahogy mindig sikerül kínos helyzetbe kerülnöm. De őszintén, nem bánom. Lesz majd mit mesélnem az unokáimnak:)
Fanatikus forma 1 rajongó vagyok, bár ami most volt, azt minden csak nem forma 1... :/ Go Kimi Go! :)Imádom az anime-ket is, és húúú annyi mindent tudnék mesélni magamról, de ez a mennyiség már jóval túllépte a "pár mondat" kategóriát.
Végezetül: nagy terveim vannak, és igyekszem őket megvalósítani... :)

Ui: EGO mániás vagyok xD

Második díj:1) ha valaki adja, én elfogadom, ellenvetés nélkül. 2)a logót kirakom a blogomba. 3)a szabályzatot kirakom a blogomba. 4)megnevezek hat másik blogot, akiknek átadom a címet. 5)kitöltöm a tesztet, és kirakom a blogomba. 6)megnevezem, hogy kitől-, és mikor kaptam, és nagy, színes betűkkel kirakom a blogomba. 7)betartom a szabályokat.

1:
pipa :)

2:
pipa ;)

3:
pipa :D

4:
Előző díj 2. pontja ;)

5:
Teszt:
Név:Rita
Becenév: Rita
Lakhely: Fejér megye
Magasság: 174,5
Névnap: május 22
Foglalkozása: diák
Testvérek: 4
Anyanyelv: magyar
Beszélt nyelvek: magyar, olasz, német, és angolt mostanában kezdtem:)
Gyűjtemény: autogramok F1es pilótáktól :)
Cipőméret: 42-43 (Szörnyű... nem?)
Iskola: OKJ
Évfolyam: első
Kedvenc tantárgyak: mindegyiket szeretem :)
Hobbi: olvasás, alvás (értékelem, ha nem 4:50-kor kell kelnem), írás, telefonálás, forma 1, sportok, fényképezés, barátokkal lógás, zene és az utazás :)
Zsebpénz: Van
Kívánság: Ha elmondom nem válik valóra, nem igaz? :)
Álom: Sok van...
Szerencseszám: 9 (Szinte mindig bejön:) Tombola, érettségi... szóval stipi-stopi:P)
Szeretne találkozni: Kimi Räikkönennel (megint:P)
Háziállatok: Van két kutya a háznál, de egyik sem konkrétan az enyém...



6:
Liella

7:
Pipa

2010. március 12., péntek

XXVI.

Sziasztok!

Meghoztam a folytatást, bár nem lett valami szenzációs rész... megpróbálom a következőt jobbra megírni, és sietni veled, de nem ígérek semmit sem:$
Köszönöm a kommenteket!

Jó olvasást!
Rita07
------------------------------------------------------------

Thea szemszöge:


Mégis mit csinálok? Nem fog felhívni! És amúgy is, ha keresne, egyszerűen csak megjelenne, ahogy szokott, nem holmi telefonnal próbálkozna. Már négy nap eltelt, és még csak nem is jelentkezett. De miért várom, hogy hívjon? Megbántott! Olyan dolgokat vágott a fejemhez, amik… igazak. A francba is, csak az igazságot mondta a szemembe! Na jó, azért az az eszközös dolog túlzás volt. És én mit csinálok? Itthon ülök, és várom, hogy megjelenjen. Szánalmas vagyok! Szánalmas és reménytelen.

Valaki kopogott az ajtón, de nem akartam látogatókat. Az ágyamra dőltem, és a párnába fúrtam a fejem. A kopogás nem maradt abba. Nem sokkal később a csengőt is felfedezték. Mérgesen trappoltam ki az előszobába, és felrántottam az ajtót.

- Mit kerestek itt? – torpantam meg, mikor megláttam Isabellát és Samuelt.

- Gondoltuk meglátogatunk. Rég láttunk. Hallottuk, Raymonddal veszekedtetek. – szorította meg együtt érzően a kezem Isabella, majd befurakodott mellettem a lakásba.

- Ray nem akar beszélni róla nekünk. – suttogta Samuel, mire én felhorkantam. Szélesre tártam az ajtót, teret adva neki, hogy beljebb jöhessen. Úgyse tudom már őket kizárni.

- Nézd. – szorongatta a kezemet Isabella immár a kanapén ülve. – A szerelem nehéz dolog. Dolgozni kell rajta. – szerelem? Ha én szerelmes lennék, akkor megérteném. De én nem vagyok az!... ugye? – És amúgy is a pasik genetikailag be vannak programozva a bunkózásra. – nevetett fel, hogy jobb kedvre derítsen. – Bocs Sam. – tette hozzá pironkodva. – Bármit is mondott, biztos vagyok benne, hogy nem gondolta komolyan.

- Hidd el, komolyan gondolta. – morogtam magam elé. – És amúgy is, mit kerestek itt? Vissza akartok csábítani, hogy megtanuljak normálisan harcolni, és segítségetekre legyek a Thiraddal szemben? – vetettem a szemükre.

- Nem! – bizonygatták egyszerre. – Hogy képzelheted ezt rólunk? Csak aggódtunk érted, ennyi az egész!

- Tudom, tudom, bocsánat. – sóhajtottam. Zaklatott voltam. De, hogy szerelmes is? Nem, nem hittem ebben. Ugyan miért szeretnék bele abba, aki szörnyeteggé változtatott? Igaz, hogy gyönyörű szép a szeme, izmos a teste, biztonságban érzem vele magam, és szeretem, ha mellettem van, de ez még csöppet sem jelenti azt, hogy beleszerettem… Uramisten, én lehet, hogy szerelmes vagyok egy vámpírba?

- Nincs igazam Thea? – szorított meg a kezem Isabella. Rémültem meredtem rá. Fel sem tűnt, hogy beszél hozzám. Teljesen elfeledkeztem róluk.

- De, igazad van. – erőltettem magamra egy mosolyt. Fogalmam sem volt, miről van szó, de miért ne lenne igaza?

- Á, tehát szerinted is jó ötlet lenne, felfedni magunkat, és médiasztárokká válni? – nevetett fel hangosan. Samuel is csatlakozott hozzá. De valószínűleg ő csak az arcom láttán.

- Nem, nem hinném, hogy jó ötlet lenne. – motyogtam az orrom elé.

- Te nem figyeltél rám. – bosszankodott Isabella.

- Sajnálom, csak… más járt az eszemben. Nézd, most nekem dolgom van. – köhécseltem, és próbáltam kizárni Sam kérdő tekintetét. – Holnap ígérem meglátogatlak titeket, jó?

- Örülnénk neki. Elvégre az esküvőtöket is el kéne már kezdeni szervezni. – mosolyodott el.

- Ó, igen… az esküvő… - néztem ki az ablakon. Egy madarat láttam a villanypóznán, és hirtelen irigyelni kezdtem. Szabad akarata van, azt csinál, amit akart, és nem kell holmi szerepeket eljátszania.

- Akkor mi most megyünk is, had csináld azt a másik dolgot. – nézett rám jelentőségteljesen Samuel. Hálás voltam, amiért nem árult el. Aprót bólintottam köszönés képpen, majd kikísértem őket.

Miután kimentek a lakásból, az ajtónak dőltem. Hogy történhetett ez? Hogy szerethettem bele Ray-be? Nem ez volt a feladat! Csak játszani kellett volna, nem pedig valósággá tenni!

Ráadásul olyan bunkón viselkedett velem! Miért pont belé estem? Miért nem inkább Danielbe? Jézusom! Daniel! Fel sem hívtam azóta. Hogy lehettem vele ilyen kegyetlen?

Félve vettem fel a telefonkagylót, miközben beütöttem a számát.

- Halló? – vette fel azon a hivatalos, kemény hangján. Muszáj volt nagyot nyelnem. Próbáltam eltűntetni a könnyeket a szememből, de nem sok sikerrel jártam. – Halló! –szólt bele még keményebben.

- Szia Daniel! – Hallgatott. – Thea vagyok. – sóhajtottam, de a vonal túlsó végén még mindig csönd honolt. Én sem szólaltam meg. Nem tudtam, mit mondhatnék. Letenni sem volt bátorságom.

- Mit akarsz? – hangja ridegebb lett.

- Én… én… Daniel annyira sajnálom!

- Azt, hogy elfelejtetted velem közölni, hogy vőlegényed van? – gúnyolódott.

- Bárcsak megmagyarázhatnám, és akkor rájönnél, hogy ez nem az, aminek látszik!

- Hogy nem lehet ez az, mint, aminek látszik? – jóformán felnevetett.

- Nem mondhatok erről semmit sem. Amúgy sem hinnél nekem. Pedig úgy szeretnélek beavatni, de tényleg nem lehet!

- Nézd, Thea. Én erre nem érek rá, dolgom van.

- Sajnálom Daniel. Annyira sajnálom! – nem bírtam tovább, elsírtam magam. Azonnal letettem.

Beletelt jó néhány másodpercbe, mire rájöttem miért is sírok valójában. Hogy lehetek ennyire önző? Nem Daniel elvesztése fáj igazán, hanem a biztonságos jövőm köddé válása. Arcomat a kezembe temettem, és undorodtam magamtól.


2010. február 26., péntek

Új történet!

Sziasztok!

Sok emberben felmerül a kérdés, hogy "Már megint?".
Erre csak egy válaszom van: Igen, már megint! :)
AnnaMarcsi-nak eszébe jutott egy ötlet, amit szeretett volna velem megvalósítani.
A blog elkészült, és úgy néz ki, hogy hétfőn már fel is kerül az első fejezet, de addig is lesz még friss bejegyzés.
Kérlek nézzetek be hozzánk, és ha hagynátok egy kommentet is, hogy érdekel-e titeket, vagy éppenséggel hidegen hagy, vagy tetszik a design vagy utálod, azért nagyon hálás lennék!

A cím:
Egy cipőben
http://inthesameshoes.blogspot.com/

További szép estét Minenkinek!
Rita07

2010. február 25., csütörtök

XXV.

Sziasztok!

Íme, íme itt a friss! Most nem is kellett olyan sokat várni, igaz?:)
Amint ígértem, egy kis 'meglepetéssel' készültem. Úgy gondoltam jobb lesz, ha ezt a részt Ray szemszögéből írom le, így későbbiekben egyszerűbb lesz megérteni a viselkedését...
Remélem tetszeni fog!

Köszönöm az eddigi kommenteket, kérlek ehhez is írjatok!:$ Köszi, hogy olvastok(L):)

Jó olvasást!
Rita07
------------------------------------------------------


Ray szemszöge:


Miközben Thea után szaladtam, nem sikerült kivernem a fejemből, amit Stefan mondott nekem. Hiába elleneztem, ő kötötte az ebet a karóhoz. De nem használhatjuk Theát titkos fegyverként! Nem tehetjük meg vele!

Nem nagyon kellett tanakodnom, hogy Thea vajon merre lehet. Akkora robajjal közlekedett, hogy jó pár mérföldről is simán kiszúrnám. Elmosolyodtam tapasztalatlanságán. Mikor megláttam az alakját, igyekeztem némi komolyságot erőltetni magamra.

- Thea állj meg! – ragadtam karon. Muszáj volt hozzá érnem, pedig nem akartam. Már így is többször értünk egymáshoz a kelleténél. Féltem, hogy ő esetleg másként értelmezné ezt. Átkoztam magam, amiért múltkor megcsókoltam. De muszáj volt, a családja szinte bámult minket.

- Hagyj békén! –próbált ellökni magától, de erősen fogtam. Gondolatban kibővítettem a Mit-kell-megtanítanom-Theanak-listát a szemtől szembe harcolás művészetével. Nem mintha nálunk, vámpíroknál ez művészet lenne. Inkább állatias ösztön. Fintorogtam magamban.

- Jól vagy? – aggódtam, miután láttam, hogy az arca nedves. Stefan vázolta a helyzetet, hogy mi történt vele percekkel ezelőtt. Bartel képességével vigyázni kell. Rajtam még nem használta, de láttam már mit művelt egyes vámpírokkal. Nem kívántam senkinek sem. A kezem magától életre kelt, s Thea arca felé mozdult. Hüvelykujjammal letöröltem a könnycseppeket, amiért dühös voltam magamra. Távol kellene maradnom tőle, ehelyett folyamatosan vele vagyok és megérintem. Nem szabad, hogy belém szeressen, annak nem lenne jó vége. Egyáltalán. Annak ellenére, hogy az eszem ezt pontosan tudja, minden porcikámnak jól esik a közelsége.

- Persze. – bólogatott hevesen. – Jól vagyok. Miért ne lennék jól? Elvégre csak szembesültem az összes félelmemmel, egyszerre. Ezek után miért ne lennék jól? Az élet szép, nem igaz? Vámpír vagyok, harcolni fogok vámpírok, boszorkányok, és zombik ellen! Különleges képességem van, és örök életem. Miért ne lennék jól ezek után?

- Thea… - leheltem. Elhúztam az arcától a kezemet, és ökölbe szorítottam. Még mindig bűntudatom van, amiért ezt tettem vele. Szörnyeteggé változtattam, pedig nem kívánom senkinek sem! De én mégis megtettem ezt egy ártatlan, segítőkész, naiv lánnyal.

- Ó, ó! És még mielőtt kifelejteném: a te kis szerzeményed vagyok. Hát az élet valóban csodálatos, nincs igazam? – a hangjában düh lappangott. Meghökkentem. Nem, nem az újabb kitörése láttán, hanem a szemében rejlő érzelem miatt. Nem kellett gondolatolvasónak lennem ahhoz, hogy lássam, hogyan kezd érezni irántam. Nem szabad! Akartam neki kiáltani, de azzal nem segítnék. Csak újabb megválaszolatlan kérdéseket adnék neki.

- Thea, én… ő… Én… sajnálom… Kérlek, ne csináld ezt! Ne tedd ezt magaddal! – könyörögtem neki, miközben idegesen a hajamba túrtam. Mit csinálok vele? Nem történhet meg, hogy belém szeressen! Egyszerűen bolondság lenne! Az egész szenvedésbe torkollana.

- Mit Ray? Miket beszélsz? – nem értette miért mondom, de én nem is akartam elmagyarázni.

Mély levegőt vettem és eldöntöttem. Nem tehetek mást, nem akarom, hogy álmokban éljen. Muszáj lesz kiábrándítanom magamból.

- Ideje lenne befejezned az önsajnálatot! – jelentettem ki határozottan. Görcsbe rándult a gyomrom, mikor láttam a szemében a változást. Nem mérges volt rám, hanem csalódott bennem. Gyűlöltem, hogy ezt kell vele tennem, de nincs más választásom. – Mindig csak magadra gondolsz, és képtelen vagy túllépni a múlton. Nézd! Ami megtörtént, az megtörtént! Már bocsánatot kértem, és többször nem fogok. Itt az idő, hogy elfogadd: egy vámpír vagy. Egy szörnyeteg. És amíg ezt el nem fogadod, látni sem akarlak. Majd, ha lerendezted ezt magadban, akkor nekiállhatunk a tanításodnak.

- Tehát csak egy eszköz vagyok számodra? – suttogta halkan. Tudtam, hogy erőlködik, el ne sírja magát, de ki kellett tartanom.

- Igen. Csak egy eszköz. – helyeseltem rideg tekintettel. Behunyta a szemét, mély levegőt vett, majd egy jókora pofont kevert le nekem. Megérdemeltem. Álltam a dühös tekintetét és hagytam, hogy elfusson. Nem mentem utána. Nem lett volna értelme.

Az erdő közepén álltam, és éreztem a pofon helyét. Égette a bőrömet. Erőset ütött, és ezt nem bántam. Ez jelenti azt, hogy helyesen döntöttem. Már így is túl sokat jelentek neki.

Kezeimet ökölbe szorítottam és egy fán vezettem le a feszültségemet. Addig-addig ütöttem, amíg apró darabokra nem tört. Kétségbeesetten támasztottam a homlokom egy másik fának. Aprókat ütöttem fejemmel. Gyűlöltem magam. Gyűlöltem, hogy ezt kellett vele tennem, s gyűlöltem, hogy ennyire bánt a dolog. Talán nekem sem közömbös ő. Talán… érzek valamit iránta. Mély levegőt vettem és egy hatalmasat ütöttem a fába, ami ennek következtében ketté tört.

A kezemre néztem, amiből ömlött a vér. Fájdalmat nem éreztem, a gyűlölet eltompította. Bosszúsan mentem hazafelé. Egész úton szidtam magam. Túlságosan kegyetlen voltam vele. Nem csak egy pofont érdemeltem volna.

Nem sikerült a tervem, miszerint észrevétlenül belopózok a házba, és ellátom a sebemet. Már a nappaliban akadályba ütköztem.

- Raymond! – szökkent fel a kanapéról Aleid. – Hallottam, Bartel itt járt… - elnémult, amint a kezemre pillantott. – Mi történt?

- Semmi komoly.

- Semmi komoly? – emelte fel a hangját. – De hisz ömlik a kezedből a vér! – ámult.

- Csak edzettem egy kicsit. – szúrósan néztem az időközben megjelenő Samuelre. Reméltem, hogy a tekintetemből kiolvassa, hogy meg ne merjen szólalni. Tudja, hogy hazudok, de szerencsére nem tudja, hogy miről.

- Bekötözöm. – morogtam, és a fürdőszobába mentem. Aleid utánam akart jönni, de Sam megállította. Hálás voltam ezért. Ám nem sokáig lehettem egyedül, Vanessa kopogott be hozzám.

- Szia! – köszönt megszeppenve a kezem látványától. – Mi történt?

- Nem fontos. – ráztam meg a fejem, miközben a gézzel szerencsétlenkedtem. Hihetetlen, hogy még a kezemet sem tudom bekötözni, annyira feszült vagyok! Kétségbeesetten temettem az arcomat a kezeimbe. Vártam, hogy a fájdalom átjárja a testem, de alig éreztem valamit.

Hirtelen egy kezet éreztem az arcomnál. Vanessa közelített a gézzel. Hagytam neki, hogy segítsen. Ahogy ránéztem, akaratlanul is elmosolyodtam: Ő volt a kedvenc testvérem.

- Thea miatt csináltad? – igyekeztem nem kimutatni, hogy mennyire meglepődtem kérdésén. Honnan tudta?

- Nekem elmondhatod. – nézett rám bíztatóan. – Tudod - szólalt meg egy kisebb szünet után-, nekem nem szimpi a mennyasszonyod. – a szó hallatán a gyomrom görcsbe állt. – Nem értem, hogy miért jelölted meg. Tényleg ennyire szereted? – a fejemet elfordítottam, és a csapot kezdtem el tanulmányozni. – Gondoltam. – bólintott egy nagyot.

- Nem értheted! – mondtam még mindig a csap felé fordulva. – Túl bonyolult, felnőtt ügy.

- Gyűlölöm, hogy mindenki azt hiszi, kicsi vagyok! Csak a testem van egy gyerek testébe zárva, de attól még nagy vagyok!

- Tudom, tudom. – borzoltam össze a haját, amitől végre átjárt a fájdalom. – Nem mondhatom el. – sóhajtottam egyet.

- Veszekedtetek?

- Valami olyasmi. Csúnya dolgokat vágtam a fejéhez.

- Biztos, mert megérdemelte. – jelentette ki határozottan, mire én hangosan felnevettem. Tényleg nem szívleli Theát.

- Nem rossz ember ő, Vanessa. Adj neki egy esélyt!

- Nem! – nézett a szemembe kitartóan. – Nem adok neki egy esélyt! Tudod miért? Mert ezt tette veled! – értetlenül néztem rá. – Valamivel rávett, hogy jelöld meg, és most nézz magadra! Állandóan mellette vagy, mint valami pincsi kutya, és engem elhanyagolsz! Ezért nem adok neki esélyt Raymond, ezért!

Szomorú tekintettel néztem rá. Valóban elhanyagoltam.

- Sajnálom. – mormoltam, miután magamhoz öleltem. Nem tolt el magától, csak mikor Aleid hívta. Körbeforgatta a szemét, és egy nagy sóhaj kíséretében elhagyta a fürdőszobát. Ám mielőtt átlépte volna a küszöböt, megállt, és hátra fordult.

- Azért, jobb lenne, ha megkérnéd Cosminát, vessen egy pillantást a sebedre.

- Köszönöm! – kiáltottam utána.

Elfintorodtam a gondolatra, hogy Cosminához forduljak segítségért. A sors fura fintora, hogy neki a gyógyítás képessége jutott…