XXIX. - Vége

Sziasztok!

Egy kis zeneajánlás a csatához: (A vége már nagyon rossz minőség, de amúgy is az eleje a legszebb!:) )



--------------------------------------------------------

The szemszöge:

Képtelen voltam elaludni. Pedig hidd el: próbáltam. Reménykedtem abban, ha aludni tudok, akkor nem gondolok Ray-re és a másnapi csatára. Ide-oda forgolódtam az ágyban és folyamatosan járt az agyam. A torkomban egy hatalmas gombóc keletkezett, mikor az elmúlt órák eseményére gondoltam. Miért nem maradt ott ünnepelni velem Raymond? Miért nem örült a győzelmemnek? Miért kellett lelépnie?

A párnát a fejemre húztam, és azt kívántam bárcsak eltűnnék a színről. Bárcsak meghalnék most, és nem kellene részt vennem azon az értelmetlen eseményen, amit egyesek harcnak hívnak. Hoppá! Felpattantam az ágyból, és föl-alá mászkáltam a szobámban. Mi van akkor, ha holnap meghalok? Mármint úgy igazából? Nem tudom, hogy megsiratnának-e… elvégre kinek hiányozna egy szörnyeteg? Gondolom a családomnak, Naominak és Michaelnek, és… ennyi. Raymond biztos könnyen túltenné magát a halálomon. Úgyis csak egy eszköz vagyok számára, és jobb lenne neki, ha nem léteznék. Elvégre az, ami vagyok csak egy véletlen műve.

Nem. Ráztam meg a fejem. Csak nem kívánja azt, hogy meghaljak. Nem kívánhatja azt. Nincs hozzá joga!

Ismét megpróbálkoztam az alvással, de nem ment. Mikor ezt beláttam igyekeztem relaxálni, és elfogadni azt, ami vagyok, azt, amin nem tudok megváltoztatni.

Reggel halk kopogásra ébredtem. Úgy látszik mégis csak sikerült elbóbiskolnom egy kicsit –úgy öt erejéig.

- Raymond! – nyögtem, mikor megláttam az ajtóban azt a személyt, akit mindennél jobban látni akartam, mégis azt kívántam bárcsak eltűnne a szemem elől.

- Nem akarok zavarni, de lassan készülődnöd kellene. – Képtelen voltam levenni a szemem a karjáról, amiben egy fém dobozt tartott. Majd rájöttem, a keze remeg.

- Valami baj van? – kérdeztem meg, miután nagy nehezen sikerült az arcára emelnem a tekintetemet. Kérdés nélkül átfurakodta magát rajtam, és a konyhaasztalra dobta a dobozt.

- Igyad meg azt, ami benne van. Néhány perc múlva visszajövök, csak most nem tudok itt… - Eltűnt még mielőtt befejezte volna. Óvatosan kinyitottam a fém dobozt, amiben egy paradicsomlét reklámozó üveg volt. De az íze sokkal finomabb volt a paradicsomlénél. Vér volt. Nem állati vér, hanem emberé. Zamatos volt, és végre úgy éreztem magam, mint aki jól lakott. Elégedetten töröltem meg a számat, magamba juttatva az „ital” utolsó cseppjét is. Raymond pontban ezután a művelet után kopogtatott ismét.

Ijedten vettem észre magam a tükörben. Arcom ragyogott, viszont a hajam úgy nézett ki, mint egy szénakazal. Nem túlzok. Még mindig a hideg rázott ki a színétől. Miért pont szőke lettem?

- Bocs, csak nehezen tudom kontrollálni magam emberi vér láttán. – szabadkozott Ray. Bólintottam egyet, és bevonultam a szobámba készülődni. Raymond volt szíves, és a konyhában várakozott.

A szekrényem előtt álltam és a ruháimat néztem. Ugyan mégis mit lenne illő viselni egy csata során? Végül a fekete Adidas melegítőm mellett döntöttem.

Aleid és a többiek a házuk előtt várakoztak. Nagyot nyeltem. Azt hiszem egy kicsit alul öltöztem. Mindenki farmerben van, és csak én virítok egyedül melegítőben, mintha kondiba mennék.

- Felkészültél? – szorította meg Isabella a kezemet. Csak bólintani volt erőm, hisz hazudni nem tudtam. Nem készültem fel. Még a gondolattól is kiráz a hideg, hogy harcba vonuljak bármilyen muníció nélkül. Értek ezalatt egy atombombát. Apropó. Egy atombomba fog a vámpíron? Bármennyire is érdekelt a téma, nem gondoltam, hogy illő lenne feltenni a kérdést.

Szótlanul mentünk el a „megbeszélt” helyre. Egy tisztás volt, ami tele volt latyakkal. A hó már javában olvad, és ez nem segít rajtam.

A Thirad már várt minket. Meglepődtem, hogy mennyien vannak. Óvatosan hátrapillantottam – nem mintha látta volna bárki is Raymondon kívül ezt a mozdulatomat, hisz már láthatatlanná váltam a háznál-, s meglestem mennyire vannak fölényben. Ismét csak meghökkentem. Több vámpír volt a „bandában”, mint azt gondoltam. Nagyot nyeltem, és keresztet vetettem. Nem tudom, hogy Isten mennyire kegyelmez meg a vámpíroknak, de reménykedtem, hogy velem kivételt tesz, és nem fogok a pokolra jutni. Elvégre jó kislány voltam, sosem loptam azon a piros bugyin kívül semmit sem, és akkor is csak 13 éves voltam!

Lehunytam a szememet, és azt fontolgattam, eltűnök onnan. Úgysem lát senki sem, és ugyan mit számítana egy vámpírral több vagy kevesebb?

Egy kezet éreztem a tenyerembe fonódni. Nem kellett felnéznem, hogy tudjam Raymond az.

- Sajnálom! – tátogta mielőtt magához húzott és megölelt. Egészen eddig észre sem vettem, hogy remegek. Belekapaszkodtam izmos vállába és átkoztam magam, amiért segítettem neki aznap éjjel. Ott kellett volna hagynom a bokrok között, hagyni, hogy… nem. Nem tudtam volna megtenni, és ha újból csinálhatnám, akkor sem tenném máshogy. Belenéztem a szemébe és láttam a leírhatatlan félelmet. Hiába akartam, nem tudtam azt mondani, hogy minden rendben lesz, hisz nem hittem benne. Sohasem lesz már rendben semmi sem.

Oldalra fordítottam a fejemet, ahol Stefan, Marlon és Cosmina találkozott a másik három vezérrel. Pontosan felidéztem magamban, amit Raymond mondott nekem róluk.

- Dragan egy szörnyeteg. Kegyetlen és egy szempillantás alatt képes megölni bárkit. Az ereje passzív, mégis… szörnyű. Ki tudja védeni a pszichikai támadásokat. Heather, Cosmina testvére, szintén láthatatlanná tud válni. Bartel képességét pedig már tapasztalhattad.

Mindenki pattanásig feszült volt, és felkészült a harcra. Egyedül én akartam visszabújni Ray karjai közé, és biztonságban érezni magamat.

Stefanék visszatértek a helyükre és kezdetét vette a harc. Mindenki megindult előre, egyedül én maradtam a helyemen. Pár lépést hátráltam, és egy fának ütköztem. Nem. Én erre nem vagyok képes. Mégis mi a fenét gondoltam? Nem nekem való ez a háborúsdi.

Összerezzentem, mikor találkozott a tekintetem Raymond megkönnyebbült tekintetével. Aztán ez a megkönnyebbült tekintet átment gyilkos tekintetbe, és letépte a fejét egy gyanútlan vámpírnak. A gyomrom görcsbe állt, és azt hittem kidobom a taccsot. De még mielőtt ezt megtehettem volna egy kéz tapadt a nyakamra. Sikítani akartam, de nem jött ki hang a tokomon. Gyorsan kellett cselekednem, ha nem akartam úgy végezni, mint Raymond áldozata. Kifordultam a szorításából, és szembe találtam magam Heatherrel. Egy másodperc töredékéig farkasszemet néztünk, majd elkezdtünk kergetőzni az erdőben. Na jó, én futottam, ő üldözött, elvégre nem vagyok kész harcolni. Pusztán szerencse volt, hogy sikerült legyőznöm Bastiaant.

Valahogy ismét a réten kötöttem ki, és elkapott. Ledöntött a földre és gúnyosan vigyorogva tartott fogva. Kezét felemelte, hogy lendületet vegyen az ütéséhez vagy éppen a hosszú karmai belém vájásához, de elvétette. Illetve közel sem vétette el, csak valaki közénk ugrott. Raymond volt az. A fél vállát levitte a körmeivel, és Ray szinte félholtan esett össze. Behunytam a szemem, lezártam az utat a könnyeimnek és hagytam, hogy elöntsön a düh. Legurítottam magamról Rayt, és Heathernek estem. Nem voltam beszámítható, nem tudtam mit csinálok, csak csináltam. Mikor a testéből nem maradt más, néhány cafat húson kívül, a kezem megállt, és az egész testem megdermedt. Mit tettem? Elrugaszkodtam a földtől, és hátráltam a tettem színhelyétől. Azonban valamiben megbotlottam. Raymond volt az a valami, pontosabban valaki.

Az oldalához másztam, és hallgattam az egyeletlen lélegzetét. Jó, tehát még él. Kifújtam a levegőt, és elbőgtem magam. Nem tudtam mit tegyek. Sosem mondták, hogy mit kezdjek egy olyan emberrel –vámpírral-, akinek kiszakították a fél vállát! Próbáltam bekötözni a pulcsimmal, elállítani a vérzést, de mindhiába. Szerencsére a vére nem kavarta fel a már amúgy is gyengélkedő gyomromat, hisz a vámpírvérnek nincs illata, és íze sem.

Kétségbeesésemben megragadtam a pólóját, és rángatni kezdtem.

- Ébredj fel Ray, és mondd meg mit csináljak! Mit kell tennem? Ugye nem fogsz meghalni? Nem szabad meghalnod! Nem halhatsz meg, érted? – Nem vettem a fáradtságot, hogy letöröljem az arcomról a könnyeimet, tudtam: mindhiába. A kezem vérben ázott, csakúgy, mint a pulcsim, Raymond vállán.

- Nem hagyhatsz itt! Nem teheted! – beszéltem tovább. – Raymond, én… a rohadt életbe is, szeretlek! El… elfogadom azt, ami vagyok, ha nem halsz meg. Nem érdekel, hogy mi vagyok, csak veled… veled akarok lenni! – A mellkasára borultam, és úgy zokogtam. A lélegzése lassult, és tudtam, hogy ez semmi jót nem jelent. Felkaptam a fejem, mikor meghallottam Cosmina hangját. Ő az egyetlen, aki tud segíteni. Már csak azt kell kitalálnom, hogyan tudnám láthatóvá varázsolni Raymondot.

El kell fogadnom azt, ami vagyok, máskülönben nem sikerülhet. Mélyeket lélegeztem, és Ray kezét markolásztam. Éreztem magamban az erőt, és a kétségbeesést. Az utóbbit igyekeztem elnyomni. Éreztem, ahogy a fejem búbjától egészen a talpamig valami megmagyarázhatatlan erő vonul végig a testemen. Tervem sikerülni látszott, hisz Cosmina Ray nevét kiabálta, és utat tört magának felénk.

- Segíts! – kértem elhaló hangon.

- El fog tartani pár percig. Fedezz minket. – Úgy tettem, ahogy kérte. Néhány zombit sikerült kiiktatnom, bármennyire is undorodtam a feladattól. Elvégre muszáj volt megtennem. Ray-ért.

Nem tudom mennyi ideig állhattam ott várva a következő áldozatomra, mikor észrevettem, hogy egy kisebb sereg gyülekezik mögöttem. Megkönnyebbülten tudatosult bennem, hogy Stefanék azok. Raymondért aggódtak, a trónörökösért.

A rét kisebb-nagyobb lánghalmokkal volt tele, s egy messzi sarokban idegen vámpírok álltak, akiket körülvettek az ismerős arcok. Feltehetőleg hadifoglyok.

A rekedt köhécselésre felkaptam a fejem. Bármikor felismerném ezt a hangot. Átverekedtem magam a kisebb tömegen, hogy a „vőlegényemhez” jussak. Mellé térdeltem, és a kezét markolásztam. A válla olyan volt, mint újkorában, egy-két karcolással megspékelve. Nagyot sóhajtottam, mikor kinyitotta a szemét. Vállamba töröltem a könnyeimet, mert nem akartam elszakítani a kezeimet az övétől. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkát, mikor meglátott. A szemei is megkönnyebbültek, ahogy rám néztek. Mintha azt üzennék: de jó, nem esett bajod. Akaratlanul is felnevettem. Értem aggódott, miközben a halálán volt?

- Thea… - hörögte, de én az ujjamat a szája elé raktam.

- Csss, ne erőltesd a beszédet. –motyogtam, pedig legszívesebben a torkának estem volna, mintegy erőszakos módszerrel követelve, hogy azonnal mondja el, mit érez irántam. De még mielőtt bármit is tehettem vagy mondhattam volna, egy furcsa érzés kerített hatalmába. A testem megfeszült, felkészülve a parancs véghezvitelére. Mert csakugyan így volt: Raymond rám erőltette az akaratát. Ötletem sem volt, hogy mit akarhat tőlem, de hagytam, hogy a testem cselekedjen, nem ellenkeztem. Meglepődve vettem tudomásul, hogy nem távolodok Ray-től, hanem egyenest közelítek felé. Mosolyognom kellett, mikor az ajkam az ajkához ért, hisz ki tudna ellenállni ennek a kényszerített utasításnak?

- Szeretlek. – lehelte, s éreztem, hogy többé már nem parancsol a testemnek. Ennek ellenére nem mozdultam egy tapodtat sem, de úgy hiszem, ezt ő sem akarta…

VÉGE

---------------------------------------------------

Sziasztok! -ismét

Mint láthatjátok, végére értem a történetnek.
Szerettem írni, de a vége felé már nem volt időm rá. :(
Remélem nem érzitek összecsapottnak, én megtettem minden tőlem telhetőt.
Köszönöm az összes rendszeres-rendszertelen:) olvasómnak, hogy olvasott, vagy esetleg kommentelt.
Több, mint 20000 látogatója volt az oldalnak! Köszönöm Nektek! (L)

Az írást nem hagyom abba, követhettek másik blog(kon) ;)

Még egyszer köszönöm, hogy olvastatok!
Rita07